az ajtó két oldalának dőlve hallgatjuk mit mond a másik. ajtót nyitni nem merünk, nehogy felboruljon. én a kilincset fogom, te a kulcsot illeszted, s közben minden érzék megremeg. itt vagyok, itt vagy. a vágyam karodba roskad.

tegnap egy férfi mellett ültem, a szemébe is néztem. láttam a lakását, ahol él és ismét mellém költözött az a szék, mikor először ült mellém az éjszaka, melyen találkoztunk. magam is meglepődöm ennek a báján. pont a megkérdőjelezhető feltételezések miatt. játsszuk azt hogy félünk, de pont annyira hogy soha nem sétáltunk el egymás elől ténylegesen. ha azt mondod elengedsz abban a pillanatban nekem el kell onnét mennem messzire, s soha vissza nem tekinteni. s nem szerelmes szavakat köpködni a levegőbe, melyek pont eltűnnek, mire odaérnél.

a megkérdőjelezhető már eltűnik, s vagyok. játszhatunk a porrá roskadt emlékekkel. vagy a szád ívének magasztalásával, magamban. én ott vagyok melletted, kísértelek, mint ahogyan te is kísértesz minden lélegzetvételkor, mikor más szava érintene az adott pillanatban. s megtorpan bennem az érzet, hogy miért vagy itt, hiszen rég elfelejtettelek. sóhajod a nyakamon tengődik, mint ahogyan a kezed lágy érintése, vagy a csók közelgő érzete az éjszakában. itt vagy velem. közben köddé omlik a tested, mert mégse szólsz és én mégis.. törik a jég. alszik nyugtalanságom, mely azt mondja sose látlak. a lét játéka ez a néma bizsergés. őrjítő csendben nyújtom karom. kering, csak kering a légy a falon.

valami van a levegőben érzem, hogy mar a nyár illata, a lelkem kel, életre, bennem. az egész egy apró kis játék, ahogyan fogócskázunk, ki éri el előbb a másikat, s egy óvatlan pillanatban, mikor elkap, akkor mégis örülsz, mert ott van, és érzed a hús-vér alakot, gyorsabban lüktet a szíved, s ahogy futsz, izgatott gyermeki örömmel várom megint, hogy hozzámérj, kapj el, kiáltok, látom rajtad, hogy te is imádod. pont így érdemes eltölteni pár percet a nyári délutánban. s rám hagytad a ruhád, az illatod, a nyomod egyszerűen az érzést mikor veled vagyok. jó. veled lenni, elrévedni a pillanatban, megélni. veled. veled vagyok, suttognám halkan, de csak ott hallod. távolból tekintesz, mész elfelé, s egymásról folyton visszanézünk. pillanatnyi lélektánc, a zűr közepén, éled a világom, s akkor nem tudtam, hogy már nem látlak. szemem elfárad, a zápor rám köszön, verejték. felébredek, testem beleremeg, álom, mese, átölelem a párnám, hová lett, hová lett..

ismered azt az érzést, mikor valakinek az arcát nézed, tekintete beléd réved, a szája mint egy meseforgó, a füle, a szeme, az arca.. az egész egy csoda. S egész napok mennek el, hogy szemem nem ütközik szemeddel, de a friss tavaszi szellő megtépázott, kering körém pillantásod, éled a lelkem, s ezt kéne felednem... odaemelhetnéd az ujjad, hátha mégis ott vagy.

először

ha filmen látom, mondanám hogy nevetséges. bálintok napja, folyóparti séta az éjszakában, már éreztem, hogy elraboltál. most először lépsz fel a lépcsőn, be a lépcsőházba, megmászod a tornyot, királylányszabadítás. borozás, csókokkal való szívvagdalkozás, cserekereskedelem. zsong a levegő, nem tudok nem mosolyogni, egybeolvadunk, látom a tekinteted, csepek a bőrön, örömkönnyek, szívgőzben fürdünk, s karomban lábujjhegyen tipeg be a szerelem.

utoljára

fordul az ágyon. előre tekint, mereven bámulja a televíziót. imát parancsol a testének, s hajolok, miért ne tenném. szeretem hazudom. lehunyom a szemem, a merev megtorlás, a gyatra meghúzás, az igazi élmény. mesteri színjáték. vége, rutin. nincs már fény, s sötétség melyben létezni sem tudok, átvonszolom magam a nappaliban. nem érti, tényleg nem érti, akkor mindig én képzeltem őt oda, a lelkem mellé. ütköztünk, de a kezét nem ajánlotta. tán kétszer sétált kéz-a kézben a képzelet. átjön, kérlel, menjek vissza mellé. neki valóban jó lenne, jobb lenne. ömlik a könny a testemből, rázkódik, megborult. megfertőzött, tengődök, vergődik bennem a létezés, szugerál a szemeivel. nem engedek, nem megyek. külön alszunk, szándékosan először. érzem elszakadt. ébredek, fagyos a téli levegő, nem álmodtam.

*

lezárult, ennyi volt. s van más aki némán egy szót se szólt.

didergek amint rád gondolok, a kezeim közt olvad a hó rég elmúlt már a nyár s a kései takaró. lágy lüktetéssel súgja a lelkem neved s szájon csókol az est mikor angyalok közt ittuk a bort, s értem remegett a kezed.  a buta játék fogytán keringek körülötted, s a házatok kapuja is nyitva áll. fúj felém a szél, s átjár a felhőtlen csillagos éjszaka a vihar árnyékában, az élet maga.

melyben rám köszönt időszakos létezésed, az esti révedések. s az út, amint végre egyben táncoltunk a takaró alatt, ketten. ülsz némán, hallgatom a vesztő dobbanásokat s hozzám érne de mégis elfárad. te és én.

kölcsönkértük egymást az élettől szinte mindenemet visszaadtam már, közben rám száradt ízed, illatod s nem pattan kulcsban a zár.

(1984-lombos gesztenyefák alatt)

Elmúlt szenvelgéseim hozadékai a mai nap. Melyet kísér egy ismeretlen létezése. S a vágy, hogy újjá élesszem önmagam. Mindent sivár ricsajnak érzek, s a toll, mely állandóságot s a kitörölhetetlen emlékezés reprezentációja volna, az kiesik, mint én sokszor s sokadszor az életből, élhető szenvedélyek sokaságából, melyet csak halmozni kívánok egy újabb ismeretlen felé.

Olykor eszembe jut a vesztem, mikor férfit volt módom szeretni, s magamon nevetek, mint a képek melyek könnyet csókolnak neki. Tán mindig magamért s magam miatt szerettem, mert képtelen voltam többet tenni az életben, mi megfosztott önmagától, s ama valóságtól, hogy őszintén szerethessem valaha.

Zötykölődtem a vágy villamosán, s hinni vélek az idegenek szeretetében, mit csúfosan tagadni igyekszek. S merre jársz kérdem. Közben tudom, hogy oly mélyről szólsz hozzám, a belső hang mely ezt a létformát diktálja nekünk, az vajon a valóság-e. Tulajdonképpen mihez vonzódunk? Egymáshoz, egymás emlékéhez, ahhoz az ideához miként a másikra tekintünk, vagy szívből, mélyről valami megfoghatatlant kutatva, ami létezik, az hogy itt vagy te és én, s elfogadjuk s szeretjük egymást, a többi meg megkérdőjelezhető, de minek. Miért kutatunk válaszokat, azon érzések megfogalmazására, melyek egyszerűek, vannak és kész, elfogadhatjuk, vagy őrlődhetünk tovább, merre tovább kérded. Nem tudom, csak fogd a kezem, leszek és vagyok neked. Ilyen egyszerű.

Lehetne.

(előkotort jegyzet valahonnét)

olyan vagy, mint a legsűrűbb mocsár
húz, magába szív, s meg sem áll
s ha már más kéz érint
ő meg se köszön
csak el dob újra
a szívfájdító öröm

fáradt s bágyadt lüktetéssel adom csendem végszavát, melyet tör s maga mellé tornyosít nyugtalan nyugalma s némi fáradtság.

s akkor meghalom a hangod, mely messziről szól, de simogat s megint helyére kerül a világ.

már csak öt nap, s csókkal mondom: jóéjszakát

már nem emlékszem mikor kapcsoltam le a villanyt, vagy hogy volt-e világos előtte, csak a sötét szobára, aminek sajátja, hogyha veled vagyok ott, akkor nem tudok parancsolni magamnak. hiába szeretnék kézzel-lábbal tiltakozni az ellen, hogy közelebb kerülj, hogy megérints, úgy ahogy most úgy érzem csak Te tudsz.
olyan büszke vagy, mert tudod hogy ez így van. játszol velem. először kézen fogsz és egy hintán cseverészünk a játszótéren majd elindulunk a nagy útra megpróbáljuk megfejteni a megfejthetetlent, a miérteket. s végül remeg a testem, mert izzik minden érzék bennem s ott abban a pillanatban megszűnik a külvilág.

megszünik az, hogy másokra gondoljak. s önző leszek. mert akarlak, annak ellenére, hogy nem akarhatlak. l a s s a n v i l l á m l i k.
fel-le kapcsolják a villanyt, szikrázik a szemem. vagy tucatszor léptünk bele és át a kiömlött boron, s mégis én ezt még szépnek is találom. hogy kiégeted a bőröm, hogy uralkodsz a testemen úgy, ahogyan én nem tudok.

utána elkezdünk hazudni, hogy nem érdekel, meg nem létezik, meg hülyeség. a hülyeség a meg-megszakított folytonosság létezésünkben. a vágyban, ami hatalmasabb nálam, mintsem uralkodni tudjak rajta. s időről-időre el kell hagyjalak, mert ha nem teszem, vissza kell fordulnom, s bármennyire is szeretném. gyakorta elfordulni se tudok, hogy elinduljak mellőled.

s menekülnék, hogy a kígyó ne érjen körém,
ne marjon, ne fájjon, csak hatoljon belém

rágyújtottam. erre emlékszem hosszú idő után először. emlékszem régebben az estekre, a hajnalokra, amiket átszeretkeztem egy férfival, s utána rendszerint rágyújtottam, mert kellett, mert tudtam valami nem stimmel, majd óhatatlanul fellöktem egy boros poharat. s órákig fenn voltam még utána, mert nem tudtam vele ott elaludni. sőt kifejezetten kerültük az efféle helyzeteket, a szeretőket akiket ki és belöktek azon az ajtón, ami engem is rabul ejtett s megváltoztatta a világom.

s beleremeg, koppan a falban, a nyers gúny s a szánalmas öröm,
hogy a több évnyi éjszakát, az ágyadban töltöm

aztán jöttek sorra, ők. azok a férfiak akik mellett tudtam aludni, mert egész este átkaroltak és nyugodság áradt belőlük, úgy ahogyan a másikból sose. ők azok akik a rezdüléseidet is érzékelik s reagálnak rá, akik addig simogatnak mígnem megnyugszom. s pont ezért nekik adnám a világom.

egyetlen játék a fél órás mámor,

kötöz és hívogat

csupán az ajtó előtt áll

s akkor megérkeztem, idegen ágy, s kinn az idegen asszony, ő aki Téged cirogat éjjelente s én akinek rá kellett gyújtanom. s egyikből sem lesz másik, fordítva egyből se kettő. a cigarettából mi lett? egy elmosódott füstálom. mely lüktet, s szívet ver.

fátyolos a hangja, elcsendesül ismét
be-ki játszik
végig le és fel
körémtekereg
s rázza ki az álmot a testemből
egy érzés van jelen

hamuzok egyet utoljára, elnyomom a csikket. s mosolygok rá. ki lehet, nem lehet.

nem tudom, hogy megint Te voltál, vagy csak én képzeltelek oda. bárhogyan is volt, mind azért történt, mert tudat alatt, vagy tudatosan, -teljesen mindegy- de látni akartalak. látni akartam azt, hogy élsz, mozogsz, gúnyos mosolyt eresztesz megint a világra, s Te kineveted őket, minket mind, akik ott voltunk. s rajtam kívül csak az öregúr aki mögéd ült le értette miről is van szó. csak ő értette meg, hogy nem egy részeg fickó terült el az üléseken, és nem is egy mogorva kamasz. csak egy férfiú akit ismerni véltem, látni akarhattam, hogy tán ő van ott, s tán megint én. s megint csak újra, nem pár ülés, hanem egy világ választ el.

de mégis jó volt látni, hogy az ész-szív akarat, a csuklyás alak, aki lehet nem is Te voltál, egyszer jelentett valamit. s az is jelent, ha egy puszta pillanatban a szádról ismerlek meg -mert csupán ennyit mutattál magadból-. még akkor is ha soha látni nem kívánnál.

nem tudom mikor történt az a nap, amikor minden kezdett kuszává és felismerhetetlenné válni. amikor az ajtómon kopogtak az elviselhetetlen gyönyörök és fájdalmak egyaránt. amikor meg kellett tanulnom, hogy a puszta létezésnél bizony több is kell önmagam megismerésére, s felelősséggel tartozom magamnak, nem lehet csak úgy éjszakákra kiszökni a lakásból, elmenni csavarogni, majd reggelre visszabújni az ágyba, hogy felébresszenek. nem tudom mikor jött el ez a pillanat.

éppen úgy ahogy azt sem, hogy mikor kezdett el érdekelni a másik. mikor tudtam magamat feladni annyira, hogy szinte kizárólagosan egyvalaki érdekeljen. nem hiszem hogy meg tudnám, vagy meg akarnám magyarázni.

csak tudom, én is és Te is aki itt olvasol. hogy ha lágy bizsergés járja át a tested-lelked, egy simogató érzet, akár anélkül hogy bárki hozzád érne, csak rád néz. akkor már óhatatlanul elkezdtél érezni, és küzdhetsz ellene, küzdhetsz érte, de egyedül nem küzdhetsz ezen érzés viszonzásáért, mert vagy megtörténik benne-vele is ugyanaz, vagy csak egy pillanat volt, egy olyan pillanat, amikor az ajtódon kopogtatott egyszerre az elviselhetetlen gyönyör és fájdalom.

úgy ideírnám, amit nem írhatok amolyan pontpontvessszőcske

két hét, s füzet megtelve

versek, kéziratok

vágyak s óhajok

bár mondanám, amit nem mondhatok